Marokkó 800 gyermekes nemzeti hőse nem volt éppen egy átlagos királyfi.
Vérszomjas Iszmáil édesapja még egy szerény oázis vezetőjeként éldegélt a cseppet sem békés Észak-Afrikában, hódító természetű fiai (mert neki is volt jó pár) azonban már komoly birodalmi terveket dédelgettek. Iszmáil két bátyjának köszönheti ugyanis Marokkó hálás népe szeretett országuk létezését.
A nagyratörő fivérek: Mohammed és al-Rasid meg sem álltak, míg a környező kereskedelmi központokat, Fezt és Marrakest meg nem hódították, és mivel nem voltak álszerények, így al-Rasid azon melegében ki is kiáltotta magát szultánnak. Hogy ez a történet mégsem róla szól, az annak is köszönhető, hogy szegény al-Rasid sajnos tragikus hirtelenséggel – hmm – leesett a lováról és elhalálozott (ezt nálunk úgy mondják, hogy felöklelte a vadkan). Így aztán mit volt mit tenni, Iszmáil herceg egyik napról a másikra Marokkó trónjának tetején találta magát.
